Még nincsenek címkék.
Jimin × Yoongi
M\M (slash)
Domestic, Hurt/Comfort
Mellékhatások: AU, OOC
Szavak száma: 1362
A kissé meglevesesedett orrának csakugyan gyógyír volt az eszpresszó felszálló gőze. Igaz, nem volt valami nagy szám a kávé, de legalább felmelegítette Jimin apró, hideg ujjait. Táskájából elővette az újságot, amit még a szöuli állomáson vett unaloműzés gyanánt. Habár egy idő után már nem is figyelte, mit tartalmaznak a sorok, amiket szemeivel végigkövetett, továbbra is bújta a lapokat. Így nem tűnt túl bizarrnak a semmibe való meredése.
Miután végzett az ételével is, letörölte az ölébe hullott morzsákat, aztán összeszedte a papírpoharat és a szalvétát, hogy kivihesse. Mielőtt felállhatott volna, valaki megszólította.
Az illetőnek csak a feje búbját látta, ugyanis nem ért fel az asztalig. Ám bozontos hajáról felismerte azt, akinek nemrég segített.
- Tessék? – könyökölt előre, hogy láthassa a fiút. Nem nagyon figyelt, mikor először beszélt hozzá. – Bocsi, nem hallottam.
- Nem baj, ha melléd ülök? – mondta kissé félszegen, de már tisztán csengtek szavai.
Jimin legszívesebben felhúzta volna szemöldökét és megmosolyogta volna az esetlen szerzetet, de nem tette. Viszont azt már nem tudta megállni, hogy ne ránduljon meg a szája. Így nézték egymást vagy fél percen keresztül. A fiú már majdnem elgurult onnan…
- Ide? Fel? – bökte ki Jimin végül. Ha eddig nem volt önbizalma szerencsétlennek, addigra már a hamvai is elszálltak. – Mit szólnál inkább ahhoz? – mutatott az ablakok melletti asztalokhoz.
- Jó, jó… - nevetett saját botorságán. – Köszönöm.
Miközben felmarkolta vastag, garbós pulóverét és táskáját, végig azt nézte, ahogy a vékony srác odahajtja magát az említett helyek egyikéhez. Félúton Jimin pedig kidobta a szemetet.
Nem volt szép tőle, de mikor látta, a fiú épp, hogy a mellkasáig ért, az futott át rajta: végre nem én vagyok a legalacsonyabb!
- Várj! – intette le hátulról. – Hadd segítsek. Kérlek!
Csupán félrerakta az egyik széket, hogy kényelmesen asztalhoz gurulhasson a másik. Maga pedig vele szemben foglalt helyet, cuccait a szomszédos székre dobta. Egyikőjük sem az ablak felőli oldalra ült.
- Sajnos nem tudok magam főzni otthon. –miközben az ölében lévő plédről az asztalra tette a papírdobozt magyarázkodni kezdett. – Ezért inkább rendelni szoktam valamit, vagy ha nagyon kell a friss levegő, kimozdulok.
- Oh, értem. És mindig odamész valakihez, hogy ebédeljen veled? – kérdezte Jimin huncut mosollyal. Szemei csíknyi vastagságúra szűkültek.
- Jaj, nem. – nézte az étellel telerakott KFC-s papírládikát. Ajkait összepréselte, majd szusszanásnyi idő múltán nézett ismét Jimin szemeibe. – Csak… tudod.
Tudod.
Jimin mindent értett. Csak körbe kellett néznie, s látta az emberek lopott pillantásait. Hol szánalommal, hol pedig sajnálattal teli tekinteteket látott. Mintha valami halálos kórt hordana magában, vagy kiütései lennének.
- Persze. Megértelek. Azért, hogy ne tűnj…
Nem tudta végig mondani, mert a másik belevágott:
- Szánalmasnak. Tudom. Egy pokrócba bugyolált nyomorék vagyok, nem is kell mondanod. – nevetett fel az utolsó pár szónál keserűen.
- Én magányost vagy esetlent mondtam volna. Egyáltalán nem vagy nyomorék, szánalmas meg pláne... – nyomta az asztallapra mutatóujját, hogy nyomatékot adjon szavainak.
Ezután leült közéjük a kínos csend. Csak a fiú csámcsogása-szuszogása törte meg a rájuk települt némaságot.
- Jaj, de udvariatlan vagyok. – motyogta mosolyogva. – Kérsz? – bökött a csirkefalatkák felé.
Furcsa volt Jiminnek az éles váltás. Mintha nem is esett volna meg köztük az előző párbeszéd.
- Edd csak. Bennem már lötyög egy kávé, meg valami Twister. – végig a másik aprócska mosolyát fürkészte kissé összeszűkült szemekkel. – Jimin.
Szerencsétlenségére a fiú nem hallotta Jimin nevét. Pedig ő próbált lazának és menőnek tűnni, hogy csak úgy kurtán kiejti a száján a nevét.
Milyen szánalmas!, gondolta magában, miközben nagy nehezen kontrollálta a nevethetnékjét. Ebből a bozontoska csak annyit láthatott – ha egyáltalán felnézett volna a papírdobozból -, hogy Jimin rázkódik.
- Tessék? – kérdezte, miután nyelve segítségével eltolta annak útjából az ételt.
Mint valami riadt mókus, úgy festett hatalmas szemeivel és O alakúra formált ajkaial.
- A nevem Jimin. – ismételte meg somolyogva.
Lenyelte a falatot.
- Az jó. – felelte kurtán. – Jaj, vagyis nem jó. Vagy…, hagyjuk! – legyintette meg kezét.
A társasági élet embere.
Jimin kitartóan bazsalygott tovább, várva a vele szemben ülő fiatalúr nevét.
- Oh, ja. Persze. Most nekem kéne megmondani, nem? Úgy a korrekt. – dörzsölgette ujjait a papírszalvétába. – Yoongi.
A kis szemét! Teljes lazasággal ejtette ki azt a két szótagot. Majd belemártott egy szál burgonyát a szószba. Halál nyugodtan. Jimin meg majd megpukkadt, amiért nem ő menősködhetett.
- Biztos, hogy nem kérsz? – húzta fel szemöldökét Yoongi.
- Köszi, nem.
Itt megállt kettejük között az egész beszélgetés. Tisztában voltak azzal, hogy egy viszontlátásra vajmi kevés az esély, így hát nem is akartak nagyon ismerkedni.
Elkérhetném a telefonszámát, morfondírozott Jimin., De az nem lenne túl buzis? Meg eleve másik városban esélyes a lakásom…
Így inkább csak az fogsorának belső felét tapogatta nyelvével.
Koppanó hangok törték szilánkokra a köztük megülepedett némaságot. Az eső már igencsak megáldotta az embereket. Legfőképp azokat, akik nem vittek magukkal esernyőt.
- Nincs véletlenül egy esernyőd kölcsönbe? – kérdezték kórusban.
- Na, ez így rohadt jó… - mondta Jimin, miközben végigsimított állkapcsán.
Yoongi úgy dobolt ujjaival az asztalon, mintha sámán lenne, s képes lenne elvarázsolni az esőt.
- Tudod, mit? – állította meg kezének játékát Yoongi.
Feszült csenddel várta Jimin a választ.
- Mikor kimegyünk, csak lazán elveszek a fotocellás micsoda előtt lévő tartóból egyet. Úgysem veszik észre. – ült ajakai sarkára valami huncut mosoly. – Meg nekem úgymond kéznél van.
- Úgymond kéznél van… hah! – nevetett Jimin. – Eszedbe ne jusson.
- Már megtörtént. Mondanám, hogy versenyezzünk. De legurulnálak a francba… - tette a papírkosárba az összegyűrt poharat.
Mikor a kijárathoz értek, Jimin igyekezett elállni Yoongi kezeinek útját az esernyőtartótól. Ő aztán nem lesz részese semmiféle lopásnak! Próbálkozása azonban hiábavaló volt: a bozontos odasózott egy nem túl erős suhintással a térdhajlatához. Így aztán a sokk, na meg a földre borulás veszélye lefoglalta. Éppen annyi ideig, míg Yoongi kivett egy szürke darabot, amit aztán plédje alá rejtett.
Egyből meg is bánta, mert amaz még tocsogott az esővíztől.
- Bassza meg, így olyan, mintha bepisiltem volna. Meg piszkosul hideg ez a nyavalya! – morogta maga elé.
- Fél órája sem ismerlek, és már ki akarsz nyírni? – kelt ki magából Jimin. – Meg bűnrészessé tettél! Mindent vett a kamera. – hüledezett. – Be fognak kasztlizni…
- Dehogy fognak. – brummogta Yoongi.
Elővette az esernyőt, hogy Jimin kezébe adhassa. Még vagy fél percig a levegőben tartotta, mire a másik felvette pulóverét és barna, műbőr oldaltáskáját.
- Jó lesz, ha fél kézzel tollak? – kérdezte Jimin. – Csak úgy tudunk mindketten esernyő alatt lenni.
Már beletörődött, hogy nem kerül vissza a tárgy eredeti tulajdonosához. Túl kellemetlen lenne visszasétálni vele.
- Persze, csak nyisd már ki, így is bűzlök a virágföldtől. Az eső meg katalizálja az illatát. – sürgette.
Kattanás hallatszott, az ernyő kinyílt menedéket nyújtva mindkettőjüknek. Yoongi kényelmesen karfájára tette kezeit és hátradőlt. Ekkor megzörrent valami csomagolás.
- Basszus… - kapott hirtelen szája elé. – Lehet, kidurrant.
- Mégis mi… -
Jimin nem fejezte be mondatát, hanem megállította a kocsit, hogy megnézhesse, mi a helyzet. Finoman, de biztosan előrehajtotta Yoongit, hogy az még csak ficánkolni se tudjon. Párna helyett egy sárga műanyag zsák virított a hátánál. Tele jó minőségű földdel.
Csak reménykedni tudott, hogy nem úgy került hozzá az a csomag, mint az esernyő, amit éppen a kezében tartott. Legszívesebben kezébe temette volna arcát, de mindkét tagja foglalt volt. Így csak sóhajtott egyet. Mint valami anyuka, úgy dorgálta gondolatban Yoongit.
- Mondd, hogy…
- Nem tehetem. – dőlt hátra. – Csak el akartam hozni. Így kényelmesebb volt, mint sorban állni. Aztán ki nézi, hogy egy kerekesszékes mit csinál? – tette hozzá kissé indulatosan.
Már az elején belefáradt Jimin, hogy kiverhesse Yoongi fejéből a butaságot, amit végig sulykolt magának. Ezután egy szót sem szólt, ezzel is büntetve a másikat. Bütykein a bőr hófehérré vált, ahogy vasmarokkal, közben szinte csikorgó fogakkal fogta a kerekesszéket.
- Merre mész? – kérdezte Yoongi. – Elkísérlek egy darabig.
- Csak addig a megállóig, látod? – mutatott a túloldalra.
- Aha.
Aha. Körülbelül ez volt az utolsó épkézláb szó, míg a buszmegállóig nem értek. Mikor a fedett rész alá léptek, Jimin összecsukta az esernyőt, félrefordulva lerázta róla a vizet. Egymásba simította a tépőzár két felét, hogy Yoongi kezébe adhassa.
- Megvárjam veled a buszt?
Ebben a pillanatban harsogta be a menetrendtábla géphangon, hogy kétutcányira van éppen a busz. Még négy-öt perc.
- Nem szükséges.
Ennek ellenére Yoongi végig ottmaradt a padon ülő Jimin mellett. Már nem szóltak egymáshoz, csak nézték az elhaladó forgalmat. És a környékre függönyként ereszkedő esőt. A zuhogó vízáradattól minden sokkal fakóbbnak és élettelennek tűnt. Mindketten azt hitték, az eső elmossa a közéjük ülepült közömbösséget abban a pár percben. De minden cseppje még nagyobb éket vert közéjük.