Még nincsenek címkék.
Jimin
M\M (slash)
Domestic, Hurt/Comfort
Mellékhatások: AU, OOC
Szavak száma: 1066
A táncteremből egy alacsony, barna hajú srác jött ki. Arca olyan színű volt, mint a folyosón lévő fehérre meszelt fal. Néhányan az ablakmenti radiátoroktól figyelték. Ugyan, csak a szemük sarkából – nehogy valami gikszer közbe jöjjön az ő felvételiük során. Mikor látták, csupán az izgulás és lámpaláz miatt volt mindez, inkább a produkcióikra gondoltak; elméletben már minden egyes mozdulatot tudtak. Tudták, mikor és hogyan feszül meg a tökéletes gépezetként is definiálható testük.
Park Jimint viszont csak egy dolog foglalkoztatta: a víz. Mikor a vadászlépésnél elkezdett szúrni a vádlija, ő csak a kiszáradt torkára tudott gondolni, minden mást kiszorított. Azt, hogy ha nem veszik fel a társulathoz, mehet valami kategórián aluli gyorsétterembe dolgozni. Hogy örökké barátja nyakán vendégeskedik. Nem, ő sosem akarná Seokjin vérét szívni, élősködni rajta. Mert hiába hajtogatja, hogy bármeddig maradhat, Jimin mégis látta rajta, hogy inkább csak egy megtűrt vendégként kezeli.
A férfimosdó lengőajtóját betolva megcsapta a hűvös levegő; nyilván valamelyik takarító nyitotta ki. Már bánta, amiért nem ment vissza a táskájához. Ugyanis annak mélyén lapult egy bolyhos szürke pulóver. A légáteresztő és kínosan testhez simuló nadrágja, na meg a lenge blúz vajmi keveset tartotta meg azt a hőt, amit szervezete termelt.
A mosdókagylóhoz lépett. A talpában lévő idegek apró tűszúrásnyi nyilallásokkal jelezték: igazán lecserélhetnéd a spicc-cipőt!
*
Az utca szürkesége után a vakító lámpafények szinte kiégették Jimin retináját.
Az ingatlanügynökség nem volt épp bizalomgerjesztő, mint ahogy egy ilyen helytől el lehetne várni. A bútorok, a fal túlontúl sterilnek hatott a tisztaságával. Semmi személyes tárgy nem volt kint; az íróasztalokon lévő tollakon lerótt, hogy szintén díszként funkcionáltak. Egy zöldfülű, valószínűleg vele egyidős srác intette le nyájas mosollyal.
Egyszerű babakék ing volt rajta, ami sötét, élére vasalt nadrágba volt betűrve. Hajával láthatóan sokat pepecselt munkába indulás előtt. Jiminnek még a másikból áradó parfümfelhő is ismerős volt. Már egyszer járt itt.
- Üdvözlöm! Oh, igen, üljön csak le. – a fiatalúr hadart, láthatóan nem volt még olyan rutinos, mint kollégái.
Elővett pár műanyag irattartót. A viaszos asztallapon csak úgy csúszkáltak a dossziék, mint a pocheoni sípályán a kisgyerekek. Mindegyik más színű volt, bal alsó sarkukban alkoholos filccel az ingatlanügynök és az igénylő neve.
Bae, Im, Ja… Min.
- Bátorkodtam körülnézni a Társulathoz közeli városokban is körülnézni. – forgatta kezeiben a bordó mappát. – Kerestem hozzá útvonalterveket is, hogy kényelmesebb legyen Önnek!
- Ez nagyon rendes öntől. – válaszolt formálisan, majd gondolatban hozzátette: - De ne fussunk már felesleges köröket, igazán megmutathatnád a papírokat!
Na végre!
Sajnos a legtöbb gwacheoni lakás – ugyanis a társulat székhelye nem Szöulban volt, hanem egy peremvárosban – abban a pillanatban megfizethetetlen volt Jiminnek, a kauciót úgy-ahogy ki tudta volna köhögni. Ami meg esélyes lett volna, mind valami lepukkant albérlet volt. Vagy már lefoglalták és lakótársat kerestek. Jimin jobb szerette volna, ha inkább ő választaná meg, kivel osztozkodik.
- Akkor mutassak más városokból?
- Igen, az nagyon jó lenne. – bólogatott, de már nagyon unta.
Az egész dolog ugyanis már vagy háromnegyed órája zajlott, az ingatlanosnak mintha kiváltképp életcélja lenne az irodában fogni az ügyfeleket. Jimin pedig lassan azon gondolkozott, miként tudna közben megtanulni lábujjakkal cipőt kötni. Az már csak mellékes volt, hogy a Kaare Klint katalógusból szedett fotel nem éppen üléshez volt tervezve.
- Mennyi időt szánna az útra?
- Úgy fél-háromnegyed órát. Maximum egy. – sóhajtozott. – Tudja, szeretek aludni. – mondta erőltetett nevetéssel, hogy oldja a felgyülemlett feszültséget.
A város szmogos levegője megváltásként hatott Jiminre. Sosem bírt hivatalosabb ügyek elintézésénél nyugodtan ülni, türelmesen végighallgatni a másikat; valahogy mindig elterelődtek gondolatai.
Kicsit sajnálta az ingatlanos fiút, mikor jószívvel meghívta volta egy kávéra, ő is belefáradt a hosszú diskurálásba – tényleg? –, ám inkább mindenféle programot kitalált, hogy hadd mehessen.
A szöuli vonatig még volt vagy két órája, de halványlila gőze sem volt, mivel üthetné el az időt. Nem nagyon volt ismerős Gwacheonban, csak annyit tudott, hogy az állomástól hogyan juthat el gyalog, vagy akár busszal a Balett Társulatig. Csak sétált a vakvilágba, bár azért arra ügyelt, hogy ne császkáljon ismeretlen helyekre. Így jutott el a Grace Hotelig.
A Grace Hotel hatalmas monstrumnak tűnt a szintén nem apró színház mellett. Nem volt különösebben elegáns, mégis tiszteletparancsolóan emelkedett ki a többi épület közül. Azon morfondírozott, hogy jó-e ott a kávé, vagy tud enni egy kis ebédet. Ám a tárcájában lapuló néhány won szinte könnyesre nevette magát az abszurd elgondoláson.
Körbenézett.
A kétsávos autóút túloldalán ott volt a leendő munkahelyének méretes, vöröses kövezetű tere. Azzal szemben Starbucks. Meg KFC valami építkezési terület mögött. Csoda, hogy észrevette a zöldes kerítés mögötti gyorséttermet.
A csórók mennyországa, nevetett szuszogva.
Hideg, rózsaszín orrát krémszínű garbója mögé bújtatta. Az október mégsem augusztus. Az eső is szemerkélt, de alig lehetett észrevenni. Mintha az ég szórófejes palackokból permetezné a vizet.
A nagy autóforgalom mellett igencsak foghíjasnak tűnt a gyalogosok „tömege”. A zöldre alig négyen-öten vártak – persze Jiminnel együtt. A jelzőlámpa melletti kijelző szerint hat másodperc, és megállnak a kocsik.
4…, 3…, 2…, 1…
Zene híján Jimin a zebra piszkosfehér és aszfaltszürke sávok váltakozását figyelte. Meg azt, ahogyan az jelzőlámpák színei visszaverődnek az esőtől fényes betonon. A járdákhoz közel hideg, barátságtalan zöldek pislákolnak erőtlenül. Középen pedig szinte pöffeszkedve foglalt helyet a haragos vörös.
Nem zavarta, hogy esernyő nélkül módfelett kitűnt az emberek közül. Mikor akár egy esőcsepp is érte vállukat, fejüket, azonnal nyíltak az ernyők. Így hát a munkások sem ügyködtek a tákolt kerítés takarásában – talán ott sem voltak.
A KFC bejáratához feljárón vezetett az út. A lépcsőn igyekvők is igencsak óvatosan lépdeltek, ugyanis a csontszínű járólap meglehetősen csúszósnak bizonyult. A mozgássérülteknek kialakított rámpánál egy fekete, borzas hajú tolószékes mérlegelte a helyzetet. Egyik ember sem méltatta egy pillanatra sem, csak az önnön érdekük hajtotta a minőségi csirkefalatok felé.
Jimin biztos volt benne, hogy a meredek rámpán még száraz idő esetén is megpróbáltatást jelentene a madárcsontozatú fiúnak. Odasietett hát hozzá, hogy segítsen rajta.
- Szia! – lépett oda hozzá.
Jimin orrát megcsapta az az igazi, friss földillat. Mellkasa szinte repedezett, ahogy tüdejét kitágítva, fekete lyukként beszippantotta a csodás buké.
- Szia! – ismételte a bozontos.
- Nem gond, ha gyorsan feltollak?
Már fogta is a szék kis fogantyúit, mikor elölről vakkantás hallatszott:
- De. De gond.
Nocsak, milyen kis makacs fiatalúrral van dolga az embernek! De engem se most vakartak le a falvédőről, fiacskám!, gondolta Jimin.
Bár félő volt, hogy a megátalkodott srác lenyomja a féket, hogy csak azért is maga csinálhassa meg a műveletet. Ám mire eszébe juthatott volna, Jimin már rég a fotocellás ajtó elé parkolta.
- Utálom, ha kriplinek néznek. – morogta az orra elé.
- Engem ez nem izgat. – ejtett meg egy bátortalan mosolyt Jimin. – Felőlem lehetnél a Kék Ház feje is. Ha bajban lennél, ugyanúgy segítenék. Örvendtem!
Azzal megkerülte a kerekesszéket és belépett az ajtón.