Még nincsenek címkék.
(főbb)Szereplők: Sehun, Chen, Lay, Kyungsoo
M\M (slash)
Domestic
PG-13
Mellékhatások: AU, OOC, erőszak, káros szokások
Szavak száma: 1362
Az előadás végeztével extra szorgalommal - bárcsak órán lett volna ilyen hozzáállásuk - és igyekezettel szedelőzködtek: a délelőtti és délutáni előadások közötti körülbelül másfél órás ebédszünet volt a nap várva várt pontja. Ilyenkor megtelt a kampusz étkezdéje, esetleg valami közeli gyorsbüfét kerestek.
Oh Sehunnak esze ágában sem volt, hogy kimenjen ilyen hidegbe. Mégis muszáj volt, ha nem akart éhenhalni, vagy belepusztulni a nikotinhiányba; az előbbi mérvadóbb volt. Így hát magára kanyarította tintakék szövetkabátját, kezébe fogta hátizsákját. Már előre félt a libabőrtől, a jégtömbbé alakuló orrától és a párafelhőktől, amik tüdejéből áramlanak. Szerette a telet, mert nem volt meleg, viszont a zord időjárást szívből gyűlölte. Legszívesebben öklét az felfelé emelve szidná az égieket, akár egy sorozat főhőse. Azonban mégsem akarta erre pazarolni maradék testhőjét.
Hiába volt még csupán november közepe, az ember vastagzoknis csülke csakugyan belefagyott a lábbelibe - főleg Sehuné, aki még mindig vékony, de béléses barna bőrcipőben taposta az egyetem épületei között lévő járdákat. Az ebédlőbe érve egyenesen a kávéautomatához irányította lépteit. Ilyenkor mindig vett egyet, bár sosem itta meg azt a borzalmas löttyöt. Viszont kézmelegítőnek kiváló volt, meg kellett hagyni.
Ahogy az ebédért állt sorban, mellészegült Baekhyun, az aprótermetű szobatársa. Ugyanúgy kommunikációt tanult, de ő egy évvel később kezdte az egyetemet. Eleinte nem bírta a kis mitugrászt, idővel viszont azon kapta magát, hogy a hétvégéket is együtt töltik, segít neki tanulni.
- Park Kunhye-t várjuk, hogy ilyen ehető kajával etetnek ma minket? - bökte Sehun felé a kérdést.
Valóban: az aznapi marhahúsos-zöldséges tészta lehetett az egyetem történelmében a legehetőbb ebéd. Néha azon golndolkozott, mi van, ha még a börtönökben is jobb koszttal látják el az elítélteket... Mert az általában kapott moslékot elnézve a teóriának igazat lehetne adni.
- Ha így van, gyakrabban jöhetne. Akkor nem kéne állandóan átjárni valamelyik gyorsétterembe.
- De te mindig itt eszel, mikor hideg van, hogy bele ne fagyjon a barnamedve a fenekedbe. - replikázott Baekhyun, miközben mutatóujjával visszatolta a hatalmas szemüvegét.
- Dugulj el, kuslis. - morogta az orra alatt. - Adok mindjárt olyan medvét, belerokkan a törpe valagad.
Kettejük közé furakodott a szintén nem túl magas, de annál inkább jóképűbb és tiszteletreméltőbb Joonmyun. Széles vállaival, markáns állával, sötét íriszeivel rendkívül férfias volt, ám csupán egyetlen mosollyal inkább tűnt egy túlbuzgó elsőévesnek, mintsem a hatalmas végzősnek, aki egyetlen gyilkos pillantással elintézett bárkit. Mindenki kedvelte és tisztelte, amiért igazgatja az egyetem szociális életét: ő vezényelte a gólyatáborokat, szervezte a rengeteg bulit. Na, meg az iskolai jégkorong-csapatnak ő volt a kapitánya.
- Sziasztok! Imádom, hogy mindig nélkülem beszélitek meg a ratyi dolgaitokat. De komolyan. Mindenki tudja a nyommer homár cuccaitokat, amit a szobátokban leműveltek. - húzkodta az egy alternatív rockegyüttes logójával ellátott fekete, elnyűtt pólóját. - Amúgy az apádat várják, hogy ilyen frankó ma a kaja?
- Te is megnémulhatnál. Inkább takarjátok a kajátokat, nehogy valaki beleköpjön. - próbált Sehun keménynek tűnni, azonban kisnövésű barátai átláttak már rajta.
- Tényleg befoghatnád. - mondta Baekhyun, miközben ostoba fintorral tolta feljebb orrnyergén a szemüvegét. - Főleg ezt a ratyi-témát hanyagolhatnád. Nem tudom, kinek a kocsijában van tonnaszámra Best of Beyoncé.
Miután mindenki aláásta a másik öegóját, leültek a hideg műanyag székre, s nekiláttak az evésnek. Közben alig szólaltak meg, hisz az evés szent dolog. Főleg Baekhyun vette komolyan a dolgot, ám Joonmyun árgus szemekkel leste az étkezdében megforduló diákokat. Sehun szinte látta, ahogy forogtak a kerekek a fejében. Mindenről és mindenkiről ismert valami pletykát, legyen szó a portásról vagy bármlyelyik társukról. Lenyelte az épp összecsíptetett tésztát, aztán karba tett kézzel könyökölt az asztal fém lapjára.
- Na, mi az? - mosolygott sunyin.
Ő is vevő volt a fámákra, bár Joonmyunnal ellentétben megtartotta magának.
- Reggel tusoltam... - kezdett bele, ám Baekhyun beleprüsszögött a maradék kis marhahúsba, ami maga előtt volt.
Ugyanis gyakran élvezhette Joonmyun edzések utáni testszagát. A szobájukban, a mosodában. A végzős nagy büszkeséggel viselte a férfias bukét magán, mintha az valami neves márka terméke, vagy egyenesen korona lenne. Mert sosem volt jobb dolog a hónaljszőrre és egyéb testrészekre tapadt büdös izzadtságcseppek tömkelege. Vajon honnan facsar ki magából ennyi testnedvet?
- Kissé hihetetlen. Szerintem beleírhatnánk a történelemkönyvekbe! - révedezve nézett a plafonon lévő barna foltra. - Kim Joonmyun, aki pontosan kétezer-tizenöt november tizenhetedikén...
- Fél hétkor, azt ki ne felejtsd. Vagy mégse! Úgy túl halandónak tűnök, hisz a hercegek délig alszanak. - kacsintott. Közben tarkóra kulcsolt ujjakkal dőlt hátra, mire Baekhyun fulladozást imitált.
- Ne ir - replikázott Joonmyun fojtott hangon.
Sehun már nem is figyelt az időközben másra terelődött beszélgetésre. Evőpálcikáit unottan kocogtatta neki a tálcájának, s nézelődött ki az ablakon. Amilyen világos és tiszta volt a helyiség, akár még kórházi étkezdének is tűnhetett. A bejárati ajtónál - az isten se tudja, mi okból - elhelyezett túlméretezett szobanövények mellett ott álldogált Kim Jongdae. Az a Kim Jongdae, akit sose látta senki enni, egyetlen pici, nyomi haverján kívül beszélni. De tényleg. Még ha kampuszon (nem is kollégista) kívül futott vele össze az ember, akkor sem akadt Do Kyungsoo-n kívül társasága.
- Tudok jobb pletykát. Joonmyun, Baekhyun; fikusz tizenkét óránál.
Már majdnem lehurrogták Sehunt, de kíváncsiságuk hajtotta, így hátrafordultak az említett dísznövény felé. Baekhyunnak elég volt egy pillantás is, s már tátott szájjal mutogatott a többieknek.
- Pont erről akartam nektek beszélni! - csapott hirtelen az asztalra, mire mindketten összerezzentek.
Baekhyun ugyanolyan bamba tekintettel, szájtátva ült mellette.
- Nem csak mi vettük őt észre. - mondta Joonmyun.
A kínai cserediákok megvető pillantásokat vetettek Jongdae felé, aki igyekezett nem tartani senkivel sem a szemkontaktust. Így zavartan bámulta a padlót, esetleg a zöld leveleket.
- Na, a kínai maffia megint beindult! - heherészett a tálcához közel hajolva Joonmyun.
Valóban: igaz, nem kínai állt fel először az asztaltól, csak a kiváltságos Minseok. A külföldiekkel lógás nem járt semmiféle extrával vagy megkülönböztetéssel, de ritka volt, hogy bármilyen más nemzetiségű hallgatót befogadtak volna köreikbe. Szóval Minseok odasietett - a repült lenne az illő kifejezés, mert alig lehetett követni lépteit - Jongdaehez.
Sehunék az apró fiú vehemenciájából azt következtették, hogy megverni megy a bongyori srácot. Mikor odaért, egyikőjük sem mosolygott, vagy üdvözölték volna egymást. Csak Minseok magyarázott valamit, közben kihúzta magát. A kisgerle-alkatával elég komikusnak tűnt ez. Jongdae arcáról semmit sem lehetett leolvasni, csak állt ott a tökéletes palackzöld hosszúujjú pulóverében, élére vasalt nadrágjában.
- Te, Joonmyun! - csámcsogott Sehun. - Szóval miről van szó? Mit pattog az a Baozi?
- Csak ennyire jó ma a kaja - vonta meg vállait Joonmyun. - Fogd be, inkább figyelj...
Melegnek titulálta Jongdae-t, egy olcsó hímringyónak, aki bárkit leszop fillérekért. Minseok asztalától még egy-két diák odament, s elkezdték löködni szerencsétlent, senki sem segített. Ugyanúgy beszélgettek, ettek. Esetleg nézték az ingyenműsort; úgysem történt semmi izgalmas az egyetemen.
Sehun is lazán felállt, visszavitte a tálcáját. Mikor az étkezde bejáratához indult, végig tartotta a szemkontaktust Jongdaevel, akinek jobb orcáján már ott éktelenkedett a rózsaszín folt. Valamelyik felpofozta. Először úgy volt vele, hagyja, csak úgy ok nélkül senkire sem áll rá így a maffia.
Átverekedte magát a tömegen. Egy magasabb, nagy orrú srác megfogta a karját, de lazán lerázta.
- Te felfogtad, mit tettél? - csattant fel didergéséből Jongdae.
Ahogy Sehun elnézte a nála vagy egy fejjel alacsonyabb srácot, akinek orcája piros volt a hidegtől és a szégyentől, rádöbbent: ez volt az első mondat, amit hallott tőle. Legszívesebben ő is belepancsolt volna a pökhendi fejűnek - kezdte megérteni, miért volt olyan a maffia, amilyen -, de inkább uralkodott hirtelen fellángolásán.
Inkább elővett egy zsepit. Kissé, sőt nagyon is gyűrött és megviselt volt. De tiszta, szóval átnyújtotta az orrfolyós sértettnek.
- Talán megmentettelek? - hangzott a paprikás válasz, majd végül odabökte: - Szívesen.
A zsebkendő még mindig Sehun kezében volt. Jongdae úgy tett, mintha nem venné észre a másik vöröslő-reszkető kezét, csak szippantott egyet a csípős levegőből.
A lehető legközömbösebben és -megvetőbben próbált a magasabbikra nézni, ami igen csak viccesnek hatott bongyori hajával és a helyes kis piros foltokkal; akár egy bohóc.
- Legalább a kabátomat kihozhattad volna. - bökte végül.
- Oh, hogyne! - ámélkodott Sehun szemöldökét felhúzva. - Aztán még meg is hívlak ebédelni. A talpadat ne nyaljam le véletlenül?
- Rád fognak szállni. - rá se hederített Sehunra.
- Tudom. Jobb lenne, ha most mennél. Mielőtt még utánad jönnének. - mondta, miközben nyakát nyújtogatva nézett vissza a bejárathoz.
Már így is csodálta, hogy nem özönlött ki a kínaiak serege, akár egy barbár horda, s lincselte meg a vékony fiút.
- Hát, akkor... Örvendtem! - tett meg egy intésszerű mozdulatot fázós kezeivel, majd vékony nadrágjába csúsztatta őket.
Azzal megfordult, s Sehun mire észbe kaphatott volna, csak annyit látott, hogy göndör haját körbeöleli saját lehelete, mint valami glóriát.